2010. okt. 29.

3. Leleplezés - Eger, Kis Zsinagóga, 2010.10.28 - 2010.11.10

„Elnézést kérek, ha úgy érzik, valaki visszaélt a bizalmukkal. Az Egri Kis Zsinagógában nem Kelengye és nem Elkendőzés, hanem Leleplezés címmel nyílik kiállításom.

Valaki rossz döntést hozott, mulasztást követett el, és így félrevezette Önöket. Ennek a valakinek nyilván nincs felelősségtudata, vagy nem figyel eléggé, kiléte ismeretlen, a felelősségre vonás éppen ezért nem történhet meg. Egyrészt azért sem, mert többek szerint mulasztásának nincs tétje (hiszen csak egy kiállítás adatairól van szó), másrészt azért, mert úgy tűnik, ebben az országban a félreinformálás vagy az információ visszatartása még nem bűntett.
Ha a tévedés, a rossz döntés emberáldozatot követel, akkor talán elvárható, hogy az, aki rossz döntést hozott, vállalja a felelősséget. De mivel a felelősség fogalma a közbeszédben csak a másokra mutogatás formájában van jelen, így gyakran úgy tűnik, még azoknak sem kell felelniük tetteikért, akik döntéseikkel közvetetten életeket oltanak ki, egy közösség életterét pusztítják el, és egy egész országot érintő traumát okoznak.

Ha a kiállításomnak Kelengye lenne a címe, a Devecser és Kolontár falvakban szörnyethalt embereknek és a traumát elszenvedett túlélőknek állítanék emléket. Ha mégis Elkendőzés címmel nyílna meg ez a kiállítás, akkor mindazokra gondolnék, akik vallási, etnikai, nemzeti, nemi és egyéb ideológiai megfontolásból elkövetett bűntettek áldozataiként semmisültek meg vagy szenvedtek kárt. Így, hogy a kiállítás címe Leleplezés, a személyes felelősség emlékművét készítem el. A néhai zsinagóga padlóját száz fehér lepedővel borítom be, amelyek teljesen elfedik azt. Az eddig féltve őrzött vásznakat a néző akaratlanul is bepiszkítja. Ez a száz lepedő az én kelengyém, amivel letakarom, elkendőzöm, elfedem a kiállítótér valódi járófelületét. Ezzel az aktussal kijelölök egy tiszta területet, amelynek fehérsége itt és most egy viszonyítási pont.”

2. Elkendőzés - Eger, Kis Zsinagóga, 2010.10.28 - 2010.11.10

„Elnézést kérek, rajtam kívülálló okok miatt Önök tévesen kapták meg a kiállításom címét.
Az Egri Kis Zsinagógában Elkendőzés címmel nyílik kiállításom. A Kelengye is jó cím lett volna, de valaki tévedett, és rosszul informálta Önöket.

Ez a kiállítótér valaha zsinagógaként működött. A késő klasszicista stílusú imaház építése 1820-1840 közé datálható. Az épületet az 1920-as évek elején kultúrházzá alakították, amely az egri zsidó hitközség kulturális, társadalmi és szellemi életének centruma volt. A második világháború után azonban már nem volt zsidó közösség Egerben, akik használhatták volna. Eltűntek. Eltüntették őket.
Ki tette? Egy ideológia? Egy társadalom? Egy csoport? Egyének?
A kiállítótérben a lépteim alatt keservesen nyikorog a padló. Néhány helyen még mozog is. Ott árok van. Lövészárok, gondoltam. Az árkot is fapadlóval fedték le, nem látható, de ott van. Mindent el lehet fedni, el lehet takarni, be lehet borítani, el lehet tussolni. A néhai zsinagóga padlóját az Elkendőzés című kiállításomon fehér lepedőkkel borítom be. Ez az a Száz lepedő, amit egyszer Édesanyám a tisztánál is tisztábbra mosott. Ha az lett volna a kiállításom címe, hogy Kelengye, akkor egy metaforaként azt a soha tisztára nem mosható „hozományt” tartottam volna fontosnak megjeleníteni, amit a traumát elszenvedett közösségek, csoportok, egyének megörököltek és nemzedékeken keresztül továbbörökítenek. Mivel a kiállításnak Elkendőzés a címe, leginkább arra gondolok, hogy a traumatikus élethelyzetben felmosóronggyá vált kelengye a tiszta emberi értékek szimbólumaként megsemmisül. A félelem olyan, mint az igazság: mindig egy másik arcát mutatja.”

1. Kelengye - Eger, Kis Zsinagóga, 2010.10.28 - 2010.11.10

„Miközben erre a kiállításra készültem, azon gondolkoztam, hogy mi gátolja meg az embert abban, hogy igazat mondjon? A nézőpontok viszonylagossága? Az igazság természete, illuzórikus volta? Valamint azon, hogy mi gátolja meg a döntéshozókat abban, hogy beismerjék vétkeiket, mulasztásaikat? Azon is gondolkoztam, hogy a magyar társadalomban miért olyan nehéz az egyéni felelősséget felvállalni? Mi gátolja meg a tettest abban, hogy beismerje tettét? A bűnös miért hallgat? És miért hallgat az, aki a bűnös segítője? Miért hallgatnak a közönyös kívülállók, a be nem avatkozó „harmadikok”? Miért maradnak az erőszakos cselekedetek áldozatai, a traumák elszenvedői a többség számára médiaképek? A trauma fogalma miért nem a közbeszéd része? A kapzsiság és a pénzsóvár magatartás miért szövi át egy társadalom mindennapjait, akár emberáldozatok árán is? Aztán, az jutott eszembe, hogy amikor fél az ember, akkor nem lát tisztán. Ebben az országban sokan félnek. De vannak bátrak is, akik vakmerő módon kockáztatnak – a mások életét.

2004-ben száz darab tiszta lepedővásznat „teregettem ki” egy használaton kívüli gyárcsarnokban Csepelen. Előtte – kérésemre – Édesanyám mosta ki még tisztábbra az egyébként is tiszta lepedőket. Most ezekkel a fehér vásznakkal faltól falig beborítom a ma kiállítótérként funkcionáló, néhai zsinagóga padlóját. A lepedők fehérebbek a fehér falnál. Ezeken kell majd állni, járni, de lehet rajta táncolni is. A kiállítás címe: Kelengye. Egy tiszta, érintetlen örökség, amit éveken át figyelemmel, szeretettel, féltve őriz egy család, hogy egy új élet kezdeteként majd a házasulandó lánygyermek hozománya legyen.”