Nádas Péter Mese a tűzről és a tudásról* című esszéje 22 éve jelent meg, azóta nem öregedett sokat. Tíz részletben másoltam ide, azért, hogy lassan olvassátok. Ez a tizedik.
„Az égő ország még megmaradt lakóinak a kezében megállt a kés, megmeredt a villa. Eltátott szájukban őröletlenül maradt a petrezselymes krumpli, a kovászos uborka, a pörkölt püspökfalat. Nem volt, ki ne maga elé bámult volna, mindenki magának hallgatott. És olyan csönd támadt ebből, amelyről bárki, bárhogyan is vélekedett eladdig a dolgok állásáról, senki nem tudott nem tudomást venni. Nincsen szó, mely a közös csöndnél hatalmasabb. Minden magyarnak egyszerre kellett erről tudomást vennie, s e szerencsés véletlen folytán közös lett a csendről való tudásuk is. Nyitva álltak az ablakok.
Mindenki hallhatta a maga csendjét, ami a szomszédja csöndjétől semmiben nem különbözött. A csönd a csendet nem zavarja. Mivel pedig mindenkinek egyszerre több szomszédja volt, az se volt elkerülhető, hogy a szomszédok ne ugyanazt a csöndet érezzék önmagukban, mint amit egymásból is éreztek. Az egyik magyar csöndje, a másik magyar csendje lett. Olyan közös lett a csönd, hogy nem lehetett elkülöníteni, melyik csönd kihez tartozik, holott mindenki, változatlanul, önmagához tartozott.
Közös csöndjük mélyén valamennyien hallották a tűzvész lobogásának zaját. Csupán a hang zavarja a csöndet. De senki nem szólt. Mert attól kezdve, mindannyiunk szerencséjére, senki nem tudott mást, mint amit a másik is gondolhatott.
Amíg van víz a kutakban.”
*Nádas Péter: Mese a tűzről és a tudásról, In: Játéktér, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 101.o-102.o
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése