„Miközben erre a kiállításra készültem, azon gondolkoztam, hogy mi gátolja meg az embert abban, hogy igazat mondjon? A nézőpontok viszonylagossága? Az igazság természete, illuzórikus volta? Valamint azon, hogy mi gátolja meg a döntéshozókat abban, hogy beismerjék vétkeiket, mulasztásaikat? Azon is gondolkoztam, hogy a magyar társadalomban miért olyan nehéz az egyéni felelősséget felvállalni? Mi gátolja meg a tettest abban, hogy beismerje tettét? A bűnös miért hallgat? És miért hallgat az, aki a bűnös segítője? Miért hallgatnak a közönyös kívülállók, a be nem avatkozó „harmadikok”? Miért maradnak az erőszakos cselekedetek áldozatai, a traumák elszenvedői a többség számára médiaképek? A trauma fogalma miért nem a közbeszéd része? A kapzsiság és a pénzsóvár magatartás miért szövi át egy társadalom mindennapjait, akár emberáldozatok árán is? Aztán, az jutott eszembe, hogy amikor fél az ember, akkor nem lát tisztán. Ebben az országban sokan félnek. De vannak bátrak is, akik vakmerő módon kockáztatnak – a mások életét.
2004-ben száz darab tiszta lepedővásznat „teregettem ki” egy használaton kívüli gyárcsarnokban Csepelen. Előtte – kérésemre – Édesanyám mosta ki még tisztábbra az egyébként is tiszta lepedőket. Most ezekkel a fehér vásznakkal faltól falig beborítom a ma kiállítótérként funkcionáló, néhai zsinagóga padlóját. A lepedők fehérebbek a fehér falnál. Ezeken kell majd állni, járni, de lehet rajta táncolni is. A kiállítás címe: Kelengye. Egy tiszta, érintetlen örökség, amit éveken át figyelemmel, szeretettel, féltve őriz egy család, hogy egy új élet kezdeteként majd a házasulandó lánygyermek hozománya legyen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése