Csontó Lajos megnyitó szövege
Mielőtt megírtam volna a megnyitószöveget, azon gondolkodtam, mi lenne, ha nem ismerném Baglyas Erikát? Kérdés, hogy itt lennék e? Mint ahogy lehetne az is kérdés, ha mégis itt lennék, vagy ha valamikor véletlenül megnézném a kiállítást, vajon meddig maradnék ebben az üres térben? Vagy megérteném-e abban az átlag öt percben a “tényállást”, ami alatt betekintenék az ajtón, esetleg bemerészkednék pár lépésnyire az elfehérült térbe? Egyáltalán, ez egy kiállítás? Nem inkább egy performansz, vagy inkább egy happening? Hiszen azzal a három meghívószöveggel, amiket egymás után kaptunk, napról napra, helyreigazítástól, helyreigazításig, mi is részesévé váltunk a szellemi akciónak.
Ha nem ismerjük a három szöveg tartalmát, valószínűleg nem is viselkedünk másként, mint más megnyitókon, állunk a térben, hallgatva figyelünk, próbáljuk összerakni magunkban a képet. Csak a fehér lepedőkkel leterített földet látjuk, amit elsőre egy formalista gesztusnak vélhetnénk, és akár vállat vonva, mondhatnánk: láttunk már ilyet, hatásos, esztétikus, de... .
Bár a tett, aminek a végeredményét láthatjuk eleve sejtet egy rituálét, főleg ha elképzeljük a nagy fehér vásznak leterítésének, elrendezésének folyamatát: a szöszölést, az igazgatást, a takker csattogó hangjait, az egyedüllétet a semmivel. Olyan ez mint Baricco Tengeróceán című regényében a festő, aki tengervízzel festi hatalmas vásznakra a tenger látképét. És valamiféle szakralitást érzünk, hiszen amikor ennyi fehéret látunk egyben, az mindig megdöbbent, nem igazán tudunk mit tenni ellene, egyszerűen hat ránk. A fehér színt hajlamosak vagyunk a fénnyel rokonítani, a fényt pedig az élettel. Az élet meg egy szakrális dolog, …szerintem.
És azt se felejtsük el, hol vagyunk: egy hajdanvolt zsidó imaházban, aminek falai valószínűleg sok mindent láttak, talán túlságosan is sokat, hogy a tudatunkban csak egy szép kiállítási térként élhessen. Túl sok elfojtott, elutasított, vagy csak letakart emléket idéznek bennük a társítható történetek. Érdekes, hogy Egerben van még egy templom, amiből kiállítótér lett, csak azt a teret sosem szentelték fel, ezáltal nem volt szakrális üzembe állítva, bár ha ezt nem tudjuk az építészeti formák ott is rendre beleszólnak a kiállítások kontextusába. Áh, de végül is, nem mindegy? Ami volt, volt, most pedig az van ami van, minden másképpen, mondhatnám akkor, ha nem ismerném Baglyas Erikát, de mivel ismerem, egészen mást gondolok erről a helyzetről, például azt, hogy a tetteknek van jelentésük, mint ahogy súlyuk és következményük is van.
De mi is van azzal a három szöveggel? A szövegek elárulják, hogy mivel töltsük fel az itt látható üres teret, de ugyanakkor magyarázkodnak is, komikus keretet adnak komoly tartalmaknak, amikor az egyik kijelentést megkérdőjelezi a soron következő. Elbizonytalanítanak minket, mint a sajtóhírek. De akik ismerik az előzetesként elküldött szövegeket, azokban a bizonytalanság ellenére mégis ott kell zakatolnia, munkálnia az üzenetként előre küldött három szónak. A kelengyének, mint hozománynak, az elkendőzésnek a szégyen ellen, és a leleplezésnek, mint a megtisztulás szinonimájának. Jó esetben akkor leszünk részeseivé a happeningnek, amikor végiggondoljuk a szavak értelmét és a kiállítótér jelen állapotának kapcsolatát. Megérthetjük, hogy mindannyiunknak van hozománya vagy ilyen, vagy olyan, jókkal, rosszakkal vegyesen. És csak rajtunk múlik, hogy eltakarjuk a kevésbé tetszetőseket, vagy felmutatjuk és a kívánatosak mellé helyezzük őket.
Bennem ezek a hívószavak naiv képekként jelennek meg, mintha jeleneteket látnék egymás után, egy történet végtelenül leegyszerűsített storyboardját. Az első képben Erika átvesz egy hatalmas csomagot az édesanyjától, és ezzel a teherrel átvesz egy csomó nehézséget, de a tapasztalatot is és a felelősséget is. A második képen a szétterített fodros anyaggal küzd, nem találja a fogást rajta, nem tudja, hol van az eleje, hol a vége, és végül a harmadik képen kitekintve a képből felénk nyújtva a habzó, színfehér anyagot.
Mi ez, ha nem egy szembesülési kísérlet története?
Majdnem azt mondtam szenvedéstörténete. Az alkotó szembesülése a kapott anyaggal. Vagy egyben a miénk is? Igen, a miénk is, mert ha elolvastuk a kapott szövegeket, már a kiállítás részeseivé váltunk mi is, ha akarjuk, ha nem. Erika felajánlja, megosztja velünk a hozományát, amit édesanyja áldozata hozott létre jobb időkre, és most itt vagyunk mi és a kelengye, a hótiszta, amire rárakódik minden léptünkkel egy újabb és újabb szennyfolt, hogy tőlünk eltávozzon és megrajzolja, felfedje, amit szégyenünkben elkendőznénk.
Ezeken a vásznakon már volt sok minden, ezeket a vásznakat kimosták nem egyszer, de aki ezekkel a lepedőkkel dolgozott jól tudja, hogy minden szenny eltüntethető, csak kellő elszánás, akarat és hit kell hozzá.
Kérem, örömmel lépjünk rá a fehér vásznakra, hiszen egy új lehetőséget kaptunk a megtisztulásra.
Eger, 2010.10.28
