helyspecifikus
installáció, 2011, só, csónak, fluorescens festék, természetes fény, UV-fény
Amikor Varga Mátyás felkért, hogy egy új művet készítsek a
8. Arcus Temporumra, biztos voltam benne, hogy valamit én most lezárok ezzel.
Valamit, amit közel két éve cipelek, de túl nagy teher volt ahhoz, hogy
egyáltalán meg tudjak állni és csak annyi időre is lerakjam, hogy megmérhessem
végre, mennyit nyom a latban. Hány kiló a veszteség, van-e színe, milyen a
tapintása, szögletes-e vagy sima? Mit csinált ez velem? Nem csak megállni, felnézni se tudtam,
odatapadt a tekintetem a vízre, a Dunára. Előbb dühösen, aztán irigyen, végül
lemondóan néztem, miközben azt mondogattam: rohadj meg te
szemét, csak elvitted.
 |
| Salsus, 2011 |
 |
| Salsus, 2011 |
Apu haláláról van szó, amiről azt hittem jobb, ha
nem nagyon beszélek. Mert magánügy. Mert „nem akarok érzelgős lenni” (
Imre Mariann – Érzelgős akarok lenni). Mert hogy jövök én ahhoz? Mert a föld lakói nem is
vették észre. Mert a halálról úgysem lehet mit mondani, meg azért is, mert: „Nincs mit dicsérnünk, nincs mit kárhoztatnunk, nincs mit vádolnunk, de sok
minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk.” (T. Bernhard. -
Díjaim) Aztán, csak ő győzött, a halál. Dadognom kellett róla,
érzelgősnek kellett lenni, megérteni, hogy nekem sincs másom csak a
magánügyeim.
 |
| Salsus, 2011 |
 |
| Salsus, 2011 |
Amikor először megnéztem a Barokk házat, két vízió bizonyult
a legerősebbnek: valami, ami nagyon fehér, és egy süllyedő csónak. Valami, ami annyira
tiszta, hogy már fertőtlenít. Amiben ott a "még nem" és a "már nem" dilemmája. E kettő
közötti
valami-pillanatot,
valami-benyomást kimerevíteni; egy általam
még soha meg nem élt, csak mindig elképzelt, csak mindig, minden nap, újra és
újra elképzelt utolsó pillanatot megjeleníteni.
 |
| Salsus, 2011 |
Milyen lehetett az neki? Neki,
aki egykor még szeretett élni, csak azután, évekkel később nem tudott
már néhány dolgon felülemelkedni. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik
közül néhányan úgy hívták magukat „arctalan nemzedék”. Ő is csak élt, éldegélt a
cenzúra idején, és nekem meggyőződésem, hogy ezért (is) lett az élete
mondatának a végén egy ilyen pont, egy ilyen visszavonhatatlan öncenzúra. Önhalál.
 |
| Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos |
Ezt a 3 és fél méter hosszú csónakot, ezt neki készítettük Dunaföldváron (onnan indult). Szárított
fából van, egy nyolcujjú asztalos munkája. Jól elfér benne egy ember, de ez sose visz át se téged, se senkit a
túlpartra, mert nincs alja.
 |
| Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos |
 |
| Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos |
 |
| Salsus, 2011 |
Végül a fehér anyagok közül (erős szimbólumai miatt) a só mellett döntöttem. Nagyobb léptékben más arcát mutatja, mint az ebédlőasztalon a sószóróban. Van így valami
aurája, érezni lehet, hogy ez nem íz, hanem elsősorban anyag. Két és fél tonna sót
terítettünk le az arborétumban található nyolcszög alakú Barokk ház padlójára. Ebbe ágyaztuk bele a csónakot. Végül is beletemettük. Nagyon fontos volt, hogy
fehérbe temessük. Ezért:
Fehér temetés
Két éve, februárban, láttam a bizonyosságot, de nem ismertem
föl. Kőpadlón feküdt, mert oda tették, fekete fólia borította, mert
belecsomagolták. Öten álltuk körül, mint egy család: egy fiú, aki mindjárt felnő,
egy lány, aki még sosem volt menyasszony, egy nő, aki éppen megözvegyült, és
két ember, aki azért volt ott, hogy nekünk, hármunknak ne kelljen lehajolni.
A két másik mozdulatai gyakorlottak voltak; mi hárman még
nem tudtuk, mit fogunk csinálni. Csak álltunk mint a jegenyefák, amikor elhalad
előttük egy halottaskocsi. A tíz közül négy kéz szorgos volt, tett-vett,
vágott, tépett, kicsomagolt; a mi hat kezünk – utólag úgy tetszett – imára mozdult.
Nagyjából egy méter hetven centire volt tőlem az, amire néztem, és egymillió fényévre
az, amit láttam. Végül mi is lehajoltunk. Tapogattuk, simogattuk azt, ami meztelen
és hideg volt. Közben örömünkben sírtunk, mert azt hittük, nem jól látunk. Egymásra
és magunkra nem néztünk. Nekünk nem volt munkaidőnk, ezért ahelyett, hogy
vártunk volna inkább féltünk. A legjobban attól féltünk, hogy nem lesz mire
várni, hogy a két embertől viszontlátással kell elbúcsúzni, majd be kell ülni
az autóba, és el kell innen menni.
Aznap délelőtt lett este. Korán belénk sötétedett. A
virágzás előtti tarvágás látványa megviseli az embert. Csak akkor sóhajtottunk
fel, amikor lelakatolták a halottasház ajtaját, mert rájöttünk, hogy nem Ő
fekszik a fekete fóliában, csak a bizonyosság.
 |
| Salsus, 2011 |
De ez, a személyes olvasata csak egy olvasat, valójában mindez nem
is pusztán Apuról szól, és még csak nem is a velem egykorú barátaim (idejekorán elment) Apáiról, hanem mindarról, ami el tud tűnni. Nem is a halálról, hanem a
visszavonhatatlanság előtti utolsó pillanatról. Azokról a dolgokról, amiket végül már nem visz át semmi a túlpartra.
 |
| Salsus, 2011 |
Az installációnak két különböző nézete volt (és a köztes fényállapotok), egyik nappali
fényben, a só fehér felületével, a másik éjszaka, UV lámpánál. Az arborétum ösvényein
sötétben bolyongó észreveszi a fényt. Azt a lidérces fényt, ami átdereng a
növényvilág szövete között, már látja, de még nem ismeri.
 |
| Salsus, 2011 |
 |
| Salsus, 2011 |
 |
| Salsus, 2011 |
Megközelíti az épületet, az ablakokon át benézve
pedig kékes-zöldes sziluettjével világít egy csónak, szinte belerágja
magát a retinába. Ott marad egy ideig, tovább él. "...már csak maga ez a »tovább« élés." (E.J.)
 |
| Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos |
 |
| Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos |
Akik sokat segítettek:
Lélekben, szellemben: Madácsy István
A csónak elkészítésében: Bánszki Zoltán, Jendrolovits Béla
Az installáció felépítésében és lebontásában a pannonhalmi
Bencés Gimnázium volt és jelenlegi diákjai: Ujfalussy Domonkos, Járfás Péter, Szabó Péter, Schmal Fülöp, Varga Márton, Tóth Gergely, Horváth Máté
és az arborétum Őr, a kertészetből Jagudits Balázs és Jani Bá’.
A só egy részét szponzorálta: Paksi Képtár
Mindenben minden segítség: Varga Mátyás, Papp Emília, Németh
Flóra és a szervezők.
© Baglyas Erika
