Az ember, aki félszavakba öltözött

Csontó Lajos – Leesett szavak, Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum

2010. 12. 1. – 2011. 1. 15. (már bezárt a kiállítás, de érdemes felemlegetni)

fotó: Csontó Lajos

Fekete mezőgazdasági fólia borítja a Miskolci Galéria emeleti kiállítóterének padlóját, felfut a plafonig, körülbelül három métert tesz meg és megáll. Csontó Lajos zárta le ezzel a teret, aki a csírátlan sötétségbe burkolt alkalmi raktárában ledobálta az emlékeit, a csomagjait: néhány szót, ami kiadott egy mondatot. Egy videó-boxból érkeztünk ide, aminek a kivetítőjén látható filmen a vurstlik világát idéző műanyag kacsák sodródnak egy kádnyi vízben magatehetetlenül körbe-körbe. A színes mihasznák képét Csontó egy digitális trükk segítségével, alig észrevehető módon megfosztotta egyetlen, a különbözőségüket jelentő tulajdonságuktól: a videó filmen idővel mindegyik kiskacsa egyen-zölddé válik. Az uniformizálódott játékok, olybá tűnik, itt és most egy kegyetlen és soha véget nem érő játszma eszközeivé válnak, a néző pedig egy illúzió áldozatává. Bach fájdalmasan szép H-moll miséjének Crucifixus 4 szólamú kórusa adja a történet zenei aláfestését, és egyúttal felkészít bennünket a Leesett szavak balesetére is. A keresztre feszítés drámája, ünnepi szomorúsága egyszerre marasztal a film előtt és vet előre (már-már taszigál) bennünket a fekete térbe.

minden

Valahol az életút felén számot vet az ember, és amit learatott, azt elraktározza, a többit meg kidobja – ha tudja. Csontó általában nem számot, hanem betűt vet a képein, és a szavak súlyát méregetve oszt és szoroz, de valahogy sosem ő jön ki győztesen: uralják a kétségbe vonható érzelmek. Most például a magyar nyelv néhány agyonhasznált szava túlnőtte a gondolatot, térbeli formát öltött, gipszbe és mázba szorult. A szó itt forma lett, afféle alakzat, amit meg lehet például fogni vagy vállon vinni valahova máshová, de ez a hét darab gipsz-szó-forma elég nehéz ahhoz, hogy egyetlen ember magára vegye, legalább kettő kell hozzá.

emlék

Erre a kiállításra Csontó tehát gipszből méretes szavakat formált, bevonta őket zománcfestékkel, ez a piros máz lett a szavak száraz bőre. Majd fogta a nagy, nehéz szavakat és leejtette őket, hogy darabokra törjenek. A kiállítótérben véletlen balesetet szenvedett kiállítási tárgyaknak tűnnek, morzsalékaikon tapos a néző, még véletlenül beléjük is botlik, miközben betűz. A plafonról az aprócska spotlámpák rávilágítanak a lényegre, de még így sem olyan egyszerű olvasni a „sorok között”: „Minden emlék fény, hűség, válasz és csend.” – nem adja magát egykönnyen.

De milyen minden, emlék, fény, hűség? Milyen válasz és csend az, amiről Csontó beszél?

Milyen nyelvet jelenített meg? Az egyértelműt vagy a kétértelműt? Mindenkiét vagy a kiváltságosokét, ami mindig éppen azt az arcát mutatja, amit szánnak neki? A művészet nyelvét? A szakértők nyelvét? A politikusok nyelvét? Az ember nyelvét? Lehet ezen a nyelven még beszélni? Mondható vele valami lényeges?

fény

De a legfontosabb kérdés talán mégis az, hogy Csontó Lajos a kiállítótérben mit jelenített meg? Szavakat, szóképet, a szavak képét, formáját vagy a tartalmukat? Mit csinál a néző? Gipszből készült műtárgyakat lát? Vagy szavakat olvas? Amíg a formát nézzük, a tárgyat nézzük, amint rájövünk, hogy kibetűzhető, összeolvasható, már nem tudjuk a forma képét látni, csak a jelentésre gondolhatunk. De itt újabb bizonytalanság következik, mert a forma össze van törve, marad tehát a szókép, akkor viszont mi történt a jelentéssel? És melyik jelentéssel? Egy idegen ajkú számára ezeknek a szavaknak nincs értelme. De mi érteni véljük Csontó nyelvét, megközelítőleg hasonlót értünk azok alatt a szavak alatt, amiket használ, számunkra nem csak látványa, olvasata is van a tárgyainak, és értjük azt is, mi lett itt a nyelv sorsa, csak azt nehéz megfejteni, hogy voltaképpen mi is történt? Képrombolás, szó vagy tárgyrombolás, esetleg jelentéskioltás? Vagy egyszerű illúzió az egész, ami rámutat arra, hogy létezik valami, amit nem lehet akarni, mert alávetett az értelemnek, a gondolatnak?

hűség

A Leesett szavakat a „centrumtól” távol, Miskolcon, kevesen látták, pedig megismételhetetlen; ezt az anyagot még a restaurátorok sem tudnák megmenteni, mert a véletlen tartósíthatatlan. Talán éppen ez az irreverzibilitás az esszenciája Csontó installációjának, az életút felén kidobja, amit lehet. Leszámolt azokkal a szavakkal, amik már annyira elhasználtak.

válasz

Eltelik egy hónap, a zene leáll, felkapcsolják a villanyt, bejön két munkás, lapáttal és söprűvel összekaparják a sittet (a műtárgyakat), kitakarítják a kiállítóteret. A gipsz porzik, esnek szét a szavak, nem csak betűkre, darabokra. Össze kell törni még jobban, próbálják kézzel, ütik, de tapossák is, hogy beleférjenek a kukába. A két munkás alkalmazásban áll, az a feladatuk, hogy a Miskolci Galéria első emeletén végre – jelentés nélküli – tisztaság és rend legyen.

és

A rend visszaállt, amikor megtisztították a teret. És most azon gondolkodom, mi történne akkor, ha minden szótól, amit elhasználtunk, meg kellene szabadulnunk. De csak azoktól, amelyeket indokolatlanul akkor is kimondunk, leírunk, tartalommal töltünk fel, amikor azok nem fedik a valóságot. A szavakkal szembeni, magunkkal szembeni mentség az, ha azt értünk alattuk, amit akarunk? Vagy csak a nyelv velejárója? Csontó azzal, hogy térbeli formaként jelenítette meg a szavakat, megengedte, hogy ki legyenek téve a látható, fizikai ártalmaknak, ezáltal sérülékenységüket mutatta meg. De itt valójában nem a szavak, hanem a jelentések törtek össze. A Leesett szavak címmel Csontó Lajos üzenheti azt is: nem én voltam – fölmentve magát a tettlegesség alól. A jelentések eddig egy idea szelíd képeként lebegtek a fejünk fölött, majd infernális közhelyként hullottak alá.

csend

Ha minden kisemmizett szavunkat ki kellene dobni, akkor mi maradna nekünk?

Az érzékelés, a megfigyelés és a néma cselekedetek, amik önmagukért beszélnek. A szó szándék, az elnevezés a jelentés megerősítése – mindezektől lennénk akkor megfosztva. De a nyelv türelmes, sok mindenre használható, és nem hagyja magát eltávolítani. Csomagolás és tartalom egyszerre. Lehet védőpajzs és fegyver: a kéz, a szem, az orr, a fül, a száj, az elme „meghosszabbítása”. Ölre lehet vele menni, harcolni az igazunkért, vagy akármit hazudni. Csak ha összetörnek, ha tönkremennek, akkor van baj, akkor látszik igazán, hogy bár néha még félszavakból is megértjük egymást, de hiába lovagolunk rajtuk, valójában a szavak győznek le bennünket, mert minden igyekezetünk ellenére keresztre feszítenek.