Zabpehely keksz
A keserű mindennapokra kezdésként (esetleg folytatásként), például kávé mellé, jól jön az előző este villámgyorsan megsütött zabpelyhes keksz. (Az elnevezés a létezés megerősítése, hívhatjuk tallérnak is.) Az alapreceptet itt találtam, némi fantáziával variálható.
Elkészítési idő a keverőtál elővételétől a sütemény asztalra kerüléséig úgy fél óra, egy adagból nálam kb. 40 db lett.
Hozzávalók:
15 dkg puha vaj
6 dkg barna cukor+6 dkg cukor (lehet kevesebb)
1 tojás
15 dkg zabpehely
10 dkg finomliszt
1 kávéskanál őrölt fahéj
½ kávéskanál szódabikarbóna
1 csipet só
10 dkg étcsokoládé, apróra vágva - elhagyható
15 dkg puha vaj
6 dkg barna cukor+6 dkg cukor (lehet kevesebb)
1 tojás
15 dkg zabpehely
10 dkg finomliszt
1 kávéskanál őrölt fahéj
½ kávéskanál szódabikarbóna
1 csipet só
10 dkg étcsokoládé, apróra vágva - elhagyható
Jöhet még:
Egy fél marék durvára vágott dió és/vagy mandula, kandírozott narancshéj, ezt helyettesítendő reszelt narancshéj.
Kikevered a vajat a cukorral, a tojással, hozzáadod a zabpelyhet, lisztet és minden egyéb felsorolt alkatrészt. Fél evőkanálnyi kupacokat raksz a tepsibe tett sütőpapírra, körülbelül 5 cm távolságban egymástól, 170-180 fokon gyorsan, talán 10 perc alatt arany barnára sül.
A dió és mandula kivételesen finom, amikor megpörkölődik a tésztában, ezért ez melegen ajánlott – a sütemény viszont majd csak akkor, ha kihűl. Napokig eláll, amennyiben nem tartózkodik senki a lakásban.
Éppen most találtam rá Erdős Virág versére itt.
Közzéteszem, mert idevág és odavág.
A konyhatündér dala
Egy derék-magasságig megemelt padlózatú, és ezáltal
felére szűkített belterű konyha, mint kiállítási tárgy
margójára
Remekművek közt a ponyva:
nekem jutott, lám, a
konyha.
Nincs ezen mit csodálkozni,
meg kell vele barátkozni:
akármin is fő a feje,
minden nőnek itt a
helye.
Nincs is ebből semmi gondom,
egész nyíltan meg is mondom,
tiszta tányér, rendes bögre:
nem is vágyom ennél többre.
Amúgy is egy kedves fészek, bár
akadnak fura részek,
itt-ott mondjuk kicsit merész,
de különben
szép az egész.
Persze nem mondom, hogy tágas,
(a dizájner sem volt százas),
de mivégre legyen tele,
ha untig elég a
fele.
Úgyis olyan zord az élet,
lábujjhegyen jár a lélek,
csupa gáncs és csupa pofon,
jobb, ha kéznél van a
plafon.
Lehet itt is tenni-venni,
szekrény tete-
jéről enni,
nem törődni földi jókkal,
padlófénnyel, férfibókkal,
nem hiányzik már a csók:
legjobb barátom egy
pók.
Néha persze elmerengek
– míg idefenn tengek-lengek,
rágok egy lerágott porcot,
pakolom a felső polcot –
hogy alólunk itt most, ajaj,
csúnyán kihúzták a
talajt.
Ki lett velünk baszarintva,
ülünk ide beszorítva
mintha ez úgy benne lenne:
fel lettünk a
falra kenve
semmivé lett minden álmunk,
hiába is reklamálunk,
egy-két széket odébb tettek,
minket meg jól
felültettek.
Eleinte lazák voltak: ezt is, azt is
alánk
toltak
aztán addig ment a mutyi,
nyakunkba szakadt
a trutyi
elúsztak a régi falak,
repkedünk itt, mint a halak
nincsen ember már a
gáton (kicsit
csalódottan látom)
tetejébe
– bárhogy fáj is –
átrendeződött a táj is:
jól ki lettünk figurázva,
bejött egy nagy
hegy a házba
de ez aztán olyan hegy,
hogy az innen
ki nem megy.
De mivégre a sok panasz?
Előbb-utóbb jön a tavasz!
Mit filózzak még a múlton:
két lábbal állok a
pulton
hülye, aki folyton hisztis,
van még cukor is meg
liszt is
nem maradok juszt se hoppon,
felveszem a legszebb toppom
kólát nyitok, light-ot, (pepsit!)
keresek egy jó nagy
tepsit:
sütök egy szép
gyereket,
jó pirosat, kereket
ráadom a cekkerem,
minden hájjal megkenem
és ha már megtanult ülni,
az ablakba teszem
hűlni.
(Elhangzott az Ernst Múzeumban, az „Összefüggő terek” című kiállításhoz kapcsolódó felolvasóesten)
Egy derék-magasságig megemelt padlózatú, és ezáltal
felére szűkített belterű konyha, mint kiállítási tárgy
margójára
Remekművek közt a ponyva:
nekem jutott, lám, a
konyha.
Nincs ezen mit csodálkozni,
meg kell vele barátkozni:
akármin is fő a feje,
minden nőnek itt a
helye.
Nincs is ebből semmi gondom,
egész nyíltan meg is mondom,
tiszta tányér, rendes bögre:
nem is vágyom ennél többre.
Amúgy is egy kedves fészek, bár
akadnak fura részek,
itt-ott mondjuk kicsit merész,
de különben
szép az egész.
Persze nem mondom, hogy tágas,
(a dizájner sem volt százas),
de mivégre legyen tele,
ha untig elég a
fele.
Úgyis olyan zord az élet,
lábujjhegyen jár a lélek,
csupa gáncs és csupa pofon,
jobb, ha kéznél van a
plafon.
Lehet itt is tenni-venni,
szekrény tete-
jéről enni,
nem törődni földi jókkal,
padlófénnyel, férfibókkal,
nem hiányzik már a csók:
legjobb barátom egy
pók.
Néha persze elmerengek
– míg idefenn tengek-lengek,
rágok egy lerágott porcot,
pakolom a felső polcot –
hogy alólunk itt most, ajaj,
csúnyán kihúzták a
talajt.
Ki lett velünk baszarintva,
ülünk ide beszorítva
mintha ez úgy benne lenne:
fel lettünk a
falra kenve
semmivé lett minden álmunk,
hiába is reklamálunk,
egy-két széket odébb tettek,
minket meg jól
felültettek.
Eleinte lazák voltak: ezt is, azt is
alánk
toltak
aztán addig ment a mutyi,
nyakunkba szakadt
a trutyi
elúsztak a régi falak,
repkedünk itt, mint a halak
nincsen ember már a
gáton (kicsit
csalódottan látom)
tetejébe
– bárhogy fáj is –
átrendeződött a táj is:
jól ki lettünk figurázva,
bejött egy nagy
hegy a házba
de ez aztán olyan hegy,
hogy az innen
ki nem megy.
De mivégre a sok panasz?
Előbb-utóbb jön a tavasz!
Mit filózzak még a múlton:
két lábbal állok a
pulton
hülye, aki folyton hisztis,
van még cukor is meg
liszt is
nem maradok juszt se hoppon,
felveszem a legszebb toppom
kólát nyitok, light-ot, (pepsit!)
keresek egy jó nagy
tepsit:
sütök egy szép
gyereket,
jó pirosat, kereket
ráadom a cekkerem,
minden hájjal megkenem
és ha már megtanult ülni,
az ablakba teszem
hűlni.
(Elhangzott az Ernst Múzeumban, az „Összefüggő terek” című kiállításhoz kapcsolódó felolvasóesten)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése