2011. szept. 20.

Félemberek, 2011

31. Paksi Művésztelep, 2011. 08. 18 - 08. 28. között a Paksi Képtár épületében
Résztvevő művészek: Csontó Lajos, Nemes Csaba, Szíj Kamilla, Wolsky András, Szabics Ágnes, Beöthy Balázs, Baglyas Erika

Félemberek, 2011, helyspecifikus installáció, az épület oldalát borító perforált lemezbe tejfehér csővégdugókból kirakott piktogram (két félember)

Félemberek, 2011 (részlet)
Félemberek, 2011 (részlet)
Félemberek, 2011 (részlet)
Félemberek, 2011 
Félemberek, 2011 (részlet)
Félemberek, 2011 (részlet)
Félemberek, 2011
A művésztelep résztvevői (Wolsky már hazament) és vezetője a Félemberek előtt. Beöthy Balázs és Prosek Zoltán pediglen empatikus, a helyzettel azonosul, és ennek a kamera mögött álló nagyon örül.

2011. szept. 19.

Tehetetlenségi nyomaték, 2010


Átnéztem az utóbbi pár évben létrehozott műveim fotó dokumentációját, úgy döntöttem közzéteszek néhányat ezek közül.

Tehetetlenségi nyomaték, 2010, átalakított kerékpár, vörös szőnyeg (1.pld)
Moment of Inertia, 2010, reconstructed bicycle, red carpet
Kiállítva/Exhibited: Biciklus, Csepel Galéria, 2010. május 4 – június 18./ Kurátor: Geisbühl Tünde

Baglyas Erika, Tehetetlenségi nyomaték, 2010 / fotó: Tóth Zsombor
 
A Biciklus című kiállításon egy körülbelül negyvenéves kerékpárt állítottam ki, amelyen minden alkatrész eredeti. A néhai használati tárgyként funkcionáló kerékpárnak egyedül a kerekei alakultak át, amelyek a megszokott és bevált forma helyett a körnégyszögesítés áldozatai lettek.

A Csepel Galéria vörös szőnyegén parkoló közlekedési eszköz elvileg működőképes, de használata fizikailag lehetetlen. A kerékpár, funkciójából adódóan, egyértelműen a mozgás és haladás szimbóluma, amely itt épp eredendő rendeltetésétől lett megfosztva.

Tehetetlenségi nyomaték, 2010

Bár egy tárgyról van szó, a mű létrehozásakor nem annyira a tárgyátalakítás, mint inkább egy gondolatkísérlet érdekelt. Van valami, amit összbenyomásunk alapján még kerékpárnak tekintünk, azonban már soha nem szerezhetjük meg magát a tapasztalatot, az igazolást arról, hogy valóban az volna. Az a paradoxon, ami látvány és jelentés, vagyis a nézhető/értelmezhető és megtapasztalható között fennáll, finoman kikezdi bennünk a bizonyosságot: semmi sem egészen az, aminek látszik.

Tehetetlenségi nyomaték, 2010 / fotó: Geisbühl Tünde

A vörös szőnyeg közérthető jelkép, a hatalmi reprezentáció egyik eszköze, ünnepélyessége felmagasztosítja a maradásra ítélt kerékpárt, amely ebben az állapotában első alkalommal parkolt a haladásért kőkeményen megdolgozó néhai szocialista munkásváros galériájában – épp akkor, amikor haladni már képtelen volt.

2011. szept. 8.

Salsus

helyspecifikus installáció, 2011, só, csónak, fluorescens festék, természetes fény, UV-fény
8. Arcus Temporum, Pannonhalma, Arborétum, Barokk ház, 2011. augusztus 26.-28 .

Amikor Varga Mátyás felkért, hogy egy új művet készítsek a 8. Arcus Temporumra, biztos voltam benne, hogy valamit én most lezárok ezzel. Valamit, amit közel két éve cipelek, de túl nagy teher volt ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjak állni és csak annyi időre is lerakjam, hogy megmérhessem végre, mennyit nyom a latban. Hány kiló a veszteség, van-e színe, milyen a tapintása, szögletes-e vagy sima? Mit csinált ez velem? Nem csak megállni, felnézni se tudtam, odatapadt a tekintetem a vízre, a Dunára. Előbb dühösen, aztán irigyen, végül lemondóan néztem, miközben azt mondogattam: rohadj meg te szemét, csak elvitted.

Salsus, 2011

Salsus, 2011

Apu haláláról van szó, amiről azt hittem jobb, ha nem nagyon beszélek. Mert magánügy. Mert „nem akarok érzelgős lenni” (Imre Mariann – Érzelgős akarok lenni). Mert hogy jövök én ahhoz? Mert a föld lakói nem is vették észre. Mert a halálról úgysem lehet mit mondani, meg azért is, mert: „Nincs mit dicsérnünk, nincs mit kárhoztatnunk, nincs mit vádolnunk, de sok minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk.” (T. Bernhard. - Díjaim) Aztán, csak ő győzött, a halál. Dadognom kellett róla, érzelgősnek kellett lenni, megérteni, hogy nekem sincs másom csak a magánügyeim. 

Salsus, 2011
 
Salsus, 2011

Amikor először megnéztem a Barokk házat, két vízió bizonyult a legerősebbnek: valami, ami nagyon fehér, és egy süllyedő csónak. Valami, ami annyira tiszta, hogy már fertőtlenít. Amiben ott a "még nem" és a "már nem" dilemmája. E kettő közötti valami-pillanatot, valami-benyomást kimerevíteni; egy általam még soha meg nem élt, csak mindig elképzelt, csak mindig, minden nap, újra és újra elképzelt utolsó pillanatot megjeleníteni.
Salsus, 2011
Milyen lehetett az neki? Neki, aki egykor még szeretett élni, csak azután, évekkel később nem tudott már néhány dolgon felülemelkedni. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik közül néhányan úgy hívták magukat „arctalan nemzedék”. Ő is csak élt, éldegélt a cenzúra idején, és nekem meggyőződésem, hogy ezért (is) lett az élete mondatának a végén egy ilyen pont, egy ilyen visszavonhatatlan öncenzúra. Önhalál.
Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos
Ezt a 3 és fél méter hosszú csónakot, ezt neki készítettük Dunaföldváron (onnan indult). Szárított fából van, egy nyolcujjú asztalos munkája. Jól elfér benne egy ember, de ez sose visz át se téged, se senkit a túlpartra, mert nincs alja. 
Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos
Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos
Salsus, 2011
Végül a fehér anyagok közül (erős szimbólumai miatt) a só mellett döntöttem. Nagyobb léptékben más arcát mutatja, mint az ebédlőasztalon a sószóróban. Van így valami aurája, érezni lehet, hogy ez nem íz, hanem elsősorban anyag. Két és fél tonna sót terítettünk le az arborétumban található nyolcszög alakú Barokk ház padlójára. Ebbe ágyaztuk bele a csónakot. Végül is beletemettük. Nagyon fontos volt, hogy fehérbe temessük. Ezért:

Fehér temetés

Két éve, februárban, láttam a bizonyosságot, de nem ismertem föl. Kőpadlón feküdt, mert oda tették, fekete fólia borította, mert belecsomagolták. Öten álltuk körül, mint egy család: egy fiú, aki mindjárt felnő, egy lány, aki még sosem volt menyasszony, egy nő, aki éppen megözvegyült, és két ember, aki azért volt ott, hogy nekünk, hármunknak ne kelljen lehajolni.
A két másik mozdulatai gyakorlottak voltak; mi hárman még nem tudtuk, mit fogunk csinálni. Csak álltunk mint a jegenyefák, amikor elhalad előttük egy halottaskocsi. A tíz közül négy kéz szorgos volt, tett-vett, vágott, tépett, kicsomagolt; a mi hat kezünk – utólag úgy tetszett – imára mozdult. Nagyjából egy méter hetven centire volt tőlem az, amire néztem, és egymillió fényévre az, amit láttam. Végül mi is lehajoltunk. Tapogattuk, simogattuk azt, ami meztelen és hideg volt. Közben örömünkben sírtunk, mert azt hittük, nem jól látunk. Egymásra és magunkra nem néztünk. Nekünk nem volt munkaidőnk, ezért ahelyett, hogy vártunk volna inkább féltünk. A legjobban attól féltünk, hogy nem lesz mire várni, hogy a két embertől viszontlátással kell elbúcsúzni, majd be kell ülni az autóba, és el kell innen menni.

Aznap délelőtt lett este. Korán belénk sötétedett. A virágzás előtti tarvágás látványa megviseli az embert. Csak akkor sóhajtottunk fel, amikor lelakatolták a halottasház ajtaját, mert rájöttünk, hogy nem Ő fekszik a fekete fóliában, csak a bizonyosság. 

Salsus, 2011
De ez, a személyes olvasata csak egy olvasat, valójában mindez nem is pusztán Apuról szól, és még csak nem is a velem egykorú barátaim (idejekorán elment) Apáiról, hanem mindarról, ami el tud tűnni. Nem is a halálról, hanem a visszavonhatatlanság előtti utolsó pillanatról. Azokról a dolgokról, amiket végül már nem visz át semmi a túlpartra.
Salsus, 2011
Az installációnak két különböző nézete volt (és a köztes fényállapotok), egyik nappali fényben, a só fehér felületével, a másik éjszaka, UV lámpánál. Az arborétum ösvényein sötétben bolyongó észreveszi a fényt. Azt a lidérces fényt, ami átdereng a növényvilág szövete között, már látja, de még nem ismeri.
Salsus, 2011
Salsus, 2011
Salsus, 2011
Megközelíti az épületet, az ablakokon át benézve pedig kékes-zöldes sziluettjével világít egy csónak, szinte belerágja magát a retinába. Ott marad egy ideig, tovább él. "...már csak maga ez a »tovább« élés." (E.J.)
Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos

Salsus, 2011 / fotó: Ujfalussy Domonkos
További képek: Ujfalussy Domonkos galériájában, valamint az Arcus Temporum weboldalán.

Publikáció:
"Konzervet ritkán veszünk"
Kristóf Borbála, Urfi Péter cikke, Narancs XXIII. évf. 36. szám

Akik sokat segítettek:
Lélekben, szellemben: Madácsy István
A csónak elkészítésében: Bánszki Zoltán, Jendrolovits Béla
Az installáció felépítésében és lebontásában a pannonhalmi Bencés Gimnázium volt és jelenlegi diákjai: Ujfalussy Domonkos, Járfás Péter, Szabó Péter, Schmal Fülöp, Varga Márton, Tóth Gergely, Horváth Máté és az arborétum Őr, a kertészetből Jagudits Balázs és Jani Bá’.
A só egy részét szponzorálta: Paksi Képtár
Mindenben minden segítség: Varga Mátyás, Papp Emília, Németh Flóra és a szervezők.

© Baglyas Erika

2011. szept. 5.

66

"(...)


Üres az égbolt
tükre. Körbekaszálok
egy szál pipacsot.


"

Cs. G. C.


2011. aug. 30.

Nagyon rövid történet

Azt hiszem, minden történet megfogalmazható három mondatban. Egyben talán nem, mert kezdetként magába kellene foglalnia a befejezést is, így túl erőszakos volna, de kettőben sem, mert legalább egy ajtót nyitva hagyna (biztosan). Háromban igen, mert bizonyos történetekhez feltétlenül szükséges két záró/jel.
Rövid történet/1, 2011, üvegpohár, tej

Rövid történet/2, 2011, üvegpohár amiből elfogyott a tej

Rövid történet/3, 2011, üvegpohár, amiből elfogyott a tej, és ami ezek után eltörött

2011. aug. 21.

2011. aug. 20.

2011. aug. 9.

t                á                     v                     o                   l                    s                  á                g






távolság, 2011, ampulla, milliméterpapír








2011. aug. 7.

Fényben


Jelenetek egy / fényben / vízben / úszó dolog életéből.








A dunaföldvári híd alatt áthaladó személyszállító hajó, 2011.08.06. 20:55-20:57

2011. júl. 27.

Ikrek

In memoriam Kristóf Ágota
Ikrek, 2011, asztal, üvegpohár, ivóvíz, Duna-víz (Paks)

2011. júl. 22.

Egy másik törvény



Minden vízbe mártott test             a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya             esendő.


Paksnál a Duna-part, 2011.07.20. reggel fél nyolc körül, vihar előtt


2011. júl. 17.

Apu fölött az ég

Úgy voltam vele, nem baj az, ha szép - maximum nem konceptuális - aki az égre írta a helyét.

Apu fölött az ég, 2011.07.17. Dunaföldvár, 20:30 körül

2011. júl. 2.

Tollbamondás


Tollbamondás, 2011, papír, toll, kézírás

101 napos magyar Alma mater - csak múlik

2011. június 20.-án Schmitt Pál Köztársasági elnök elutasította Geréb Ágnes kegyelmi kérvényét.
2011. március 24.-én a Fővárosi Bíróság első fokon két év letöltendő fogházra, öt év eltiltásra ítélte Geréb Ágnes szülészt, bábát. Azóta aszalódik ez a gyümölcs:
101 napja

101 napos Magyar alma mater, 2011, alma, gombostű


Ilyen volt:

2011. jún. 30.

Adjatok vissza!

Egyszer egy országban elfogytak az álmok, elfogytak a gondolatok majd elfogytak az emberek is.
Adjatok vissza, 2011, fazék, merőkanál, szöveg

2011. jún. 13.

As pessoas somos nós

Baglyas Erika, As pessoas somos nós, 2010-2011, tus, papír, 40x50 cm, Lisboa-Budapest

Tavaly egy hónapot töltöttem Lisszabonban a Budapest Galéria ösztöndíjával. Egy művet ott kellett (volna) hagyni. A nagy feladatot az ott tartózkodásom ideje alatt nem tudtam teljesíteni, mert minden idegszálamat és egész figyelemközpontomat lefoglalta Lisboa. Szokásos napi sétáim egyikén találtam egy feliratot, kiderült, egy lisszaboni művész utcai nyomhagyása. A szöveg - helyi mentorom szerint - körülbelül annyit jelent: emberek / személyek / vagyunk.



Tulajdonképpen nem szokásom képeket készíteni (rajzolni, festeni), de kézenfekvő volt, hogy a kép a legmegfelelőbb műfaj, amit felajánlhatok vendéglátóimnak. Szokásos napi sétáimon amúgy legalább 500 dolgot találtam óránként, amire itt most nem térek ki, az egyik ezek közül egy középkori romtemplom falán lévő kőpersely volt - a végső tisztítótűzben égő alakokkal.


Ezek összekapcsolásából született meg a privát történetem arról, hogy csak emberek / személyek / vagyunk.

2011. jún. 12.

Becsületpróba



Egyszer, Petri György Mint levetett című versét gépeltem rá vécé papírra. Ez inspirált arra, hogy a Dies irae eredeti latin szövegét hosszú napokon át szintén vécé papírra gépeljem. A gépelés során gyakran hibáztam, ezért minden gépelt példány egyedi. Az elírások, elütések és azok (X-el törölt) javításait meghagytam: láthatók, bár változók. A 8. versszak második soránál gyakran "félrenyúltam", és elütöttem a betűket, Babits Mihály fordításában ez így hangzik: "de a jót megváltod ingyen”.

Eddig 30 gépelt Dies irae készült el, két vécé papír tekercsre, ebből az egyiket installáció formájában tettem közzé a Mimetikus szerkezetek című kiállításon. A másik akkor kerül ki, ha elfogyott az előző.
A rendelkezésemre álló falon elolvasható a Petri vers, ezt követően üveglap alatt képként megjelenik a Dies irae egy példánya. Mellette az egyik teleírt vécé papír tekercs, jobbról pedig egy perselyként funkcionáló fehér doboz. A képcímkén a használati utasítás. A Dies irae általam gépelt „eredeti másolatai” példányonként 1000 HUF ellenében szabadon letéphetők, elvihetők. További funkciójuk, sorsuk számomra ismeretlen. 
A gépelést a kiállítás zárásáig folytatom és pótolom az elfogyott tekercseket.







Motivációk:

A Petri vers víziója, ebben az alapvetően vizuális művészeti kontextusban, hogyan gondolható tovább? 
Celanói Tamás ferences rendi szerzetes 13. században írt „harag napja”, a „Napja Isten haragjának” az utolsó ítéletről és a bűntudattal teli lélek vívódásáról szóló szövege vécé papíron látva értelmezhető-e a könyörgés szimbólumaként? Az "örökérvényűség" kontextusfüggő-e?
A katolikus egyházban általánosan elfogadott és elterjedt latin szöveg a vécé papíron, milyen metaforikus minőségben jelenik meg?
A szakrális szöveg itt, hogyan válik profán képpé? 
A mindennapi higiénéhez (Hügieia/Hygieia) kapcsoljuk-e még a lelki tisztaság fogalmát?

A kiállítás végén, szeptemberben könyvelek: összeszámolom hány darab Dies irae "fogyott el" majd kinyitom a perselyt és számot vetek.



A Mimetikus szerkezetek a 25. Miskolci Grafikai Triennálé kísérő kiállítása.
Kurátor Bán András és Bódi Kinga, munkatárs Madarász Györgyi.

Kiállító művészek:
Asztalos Zsolt, Baglyas Erika, Gruppo Tökmag (Budha Tamás és Tábori András), Csákány István, Csontó Lajos, Eperjesi Ágnes, Fa Mariann, Fabricius Anna, Fischer Judit / Mécs Miklós, Födő Gábor, Gábor Imre, Gyenis Tibor, Kokesch Ádám, Koronczi Endre, Lengyel András, Mészáros Richard Paul, Navratil Judit, Nemes Csaba, Szabó Ádám, Szabó Eszter, Szegedy-Maszák Zoltán, Szörényi Beatrix, Várnai Gyula, Vécsei Júlia.